HUSZONHETEDIK FEJEZET

A hívás 08.15-kor futott be. Scarborough már talpon volt, és a Manning által a kormányhivatalok komputereiből kicsent információk listáját vizsgálgatta. Manning maga már fél héttől fent volt, és Hewlett-Packardján a légierő valamilyen dokumentumait nyaggatta, alaposan föltornászva ezáltal Mac telefon-számláját. Eric MacKenzie kapitány még a ház felső szintjét rengette mennydörgő horkolásával.

Diane telefonált. Nagyon zaklatott volt, de azért föl tudta vázolni a helyzetet. Tim eltűnt, a lakása padlóján vérfoltokat talált. Már kihívta a rendőröket. Jönnek. Most mit csináljon?

- Hogy? Vér? Mennyi?

- Csak egy kevés… de apa, a nappali kész csatatér!

- Nyugodj meg, Diane! Tim egy kicsit mulatozós kedvű fickó, nem igaz? És azt mondod, hogy tegnap este Camden társaságában indult útnak? Nos, a helyzet világos. Nyilván az egész szemétdomb szeszben úszik, meg minden…

- Csak egy doboz sör…

- Biztos jól leitták magukat, aztán hajba kaptak valamin… ki tudja? De nem láttad egyértelmű nyomát emberrablásnak?

- A kocsija… ott van a garázsban.

- Aha, de gondoljuk végig az egészet logikusan, Diane! Ha egyszer Camdennel voltak, az ő kocsiját is használhatták. Nincs igazam? Ide figyelj, már találkoztam a fiúddal, és tudom, kiféle, miféle. És arról is van elképzelésem, miben leli legnagyobb örömét Mr. Camden. Kiruccantak, fölcsíptek valami nőcskéket, aztán visszamentek Camden…

- Apa! Tim szeret engem! Sohase tenne ilyesmit!

- Tim is csak férfi, Diane. Méghozzá olyan, aki nem veti meg az italt. Te nem tudod, mi…

- De érzem, papa! Igenis elhurcolták. Nem tudom most bebizonyítani neked. És én is veszélyben vagyok. Az ösztöneim…

- Oké, oké! Nyugodj meg egy kicsit.

- Apa, le tudnál jönni ide?

- Hallgass ide! Azt terveztem, hogy holnap odamegyek. Van itt valami, amit sikerült előbányásznunk Nem hagyhatom félbe.

- Jól van, de nem maradhatok itt. Beszélnem kellett veled, papa. Van valami akadálya, hogy én menjek el oda?

- Nem, valójában semmi. Az nagyon jó lenne, Diane! Gyere csak nyugodtan. Van itt hely neked is-bőven.

- Rendben van, papa. Akkor jövök. Látom, már itt is vannak a rendőrök. Beszélek velük. Aztán jegyet foglaltatok egy gépre, és visszahívlak. És apa… Tim dolgában halálosan tévedsz! Hiszen nem is ismered igazán. Nem lenne szabad végleg elítélned!

- Még hogy én! Hogy én vég… A lány letette a telefont. Scarborough zavarodottan ment át a nappaliba. Magával vitte a kávéját is. Marsha Manning hadnagy, feszes és professzionális, mint mindig, fölpillantott számítógépéről. A tegnap este gépéhez kapcsolt sornyomtató zümmögve és csattogva ontotta a betűket a géppapírra.

- Igen? - nézett a professzorra.

- Hmmmm.

- Úgy fest, mintha valaki keserű pirulát tett volna a kávéjába.

- Áá, csak a lányommal beszéltem. Még ma ideérkezik.

- Meg kell mondanom, hogy nem valami boldog képet vág hozzá, vagy tévedek?

- Maga is a lánya valakinek. Képes lenne hülyeségekkel tömni a kedves édesapja fejét? Siettetné a haja megőszülését, lökdösné a székét a szakadék szélén, fölgyorsítaná fogyatkozó napjainak múlását, egyenesen a sír felé?

- Nem. Apámmal a legtöbb szabadnapomat együtt töltjük, és igazán pompásan kijövünk egymással.

- Akkor maga rendes lány. Nos, nekem egy ugyanolyan csökönyös húszévest adott a sors, mint jómagam vagyok, és aki az én nappalom éjszakája.

- Vagy éppen az éjszakája nappala?

- Hohó, hát kinek az oldalán áll, kedvesem? .

- Én az Egyesült Nőszövetség bejegyzett tagja vagyok. És meg kell mondanom, hogy maguk, atyák néha igencsak komiszak tudnak lenni.

- Mondják, hogy minden lány tulajdonképpen el akarja csábítani a saját apját. Szerintem az enyém csak valami agyműtétet akar rajtam kipróbálni.

- Talán csak más-más nézeteket vallanak, gondolom.

- Hát igen. Ő csak úgy lebeg, mint egy hópihe. Az új kor hívő követője. Első osztályú pillemadár.

- Úgy beszél, mint aki nagyon is büszke rá. A férfi mélyet sóhajtva nézett Manning szemébe. Az arca csupa érdeklődés, nyílt és kíváncsi. Különös módon teljesen megbízott benne.

- Nagyon hasonlít elhunyt édesanyjára. - Furcsa, hogy az ember ilyen intim dolgokról beszél olyasvalakivel, aki félig-meddig idegen, csodálkozott magában Scarborough.

Marsha egy hosszú pillanatig hallgatásba burkolózott.

- Alig várom, hogy találkozzam vele. Kimehetnék elé magával a repülőtérre? Úgy érzem, déltájban egy kis szünetet kell tartanom.

Scarborough megszemlélte a frissen nyomtatott lapokat.

- Miért ne? Majd megebédelünk. Aztán útközben elmagyarázom a helyzetet. Különben, mennyire jutottunk eddig ma?

- Attól félek, nem túl sokra. Az a baj a légierő komputerbankjával, hogy legalább annyira zavaros, mint a hagyományos irattára.

Scarborough fölvette a hosszú papírcsíkot, és csak bámult rá egy darabig, nem olvasta, gondolkodott.

- Manning… hadnagy - szólalt meg végül. - Találkozott már valaha Dolan ezredessel?

Manning nem nézett föl a monitorról.

- Nem, eddig még nem részesültem ebben a szerencsében, Scarborough professzor.

Scarborough bólintott.

- Everett - mondta. - Szólítson Everettnek… vagy egyszerűen csak Évnek, ha úgy gondolja.

- Csak akkor, ha ön Marshának szólít… Ev.

- Nem valami profi módra hangzik, igaz?

- Néha éppen az ilyesmihez kell az igazi profi, Ev

- mondta a lány, s mikor a férfi rápillantott, látta, hogy titokban a monitorra mosolyog.

Eric MacKenzie kapitány elmélyülten meredt számítógépének képernyőjére. Tanulmányozta Az Áldoztató 121 A zendülés ellen tizedik fejezetének utolsó részletét. Az a New York-i firkász csak tíz fejezetet szállított le a kitűzött határidőre, és most MacKenzie volt kénytelen alig két hét alatt befejezni az irományt, hogy a Hét tizenegyes klub minden fiókjának százezernél több olvasója nyálát csorgatva magába tömhesse ennek a tűz- és fegyverdörgéseposznak a legújabb kötetét. Már csak ilyen az ő szerencséje! Pont akkor pottyan az ölébe ez az ajándék, amikor végre kezdenek izgalmassá válni az események ebben az ufóhistóriában!

- A fene enne meg, Lou - dörmögte magában MacKenzie. Fölvette paprikaszósszal fűszerezett Bloody Mary koktélját, a „bányászüzemanyagát”, és nagyot kortyolt belőle. No jó, hiszen alig száz oldal lesz a maradék. Még ha több terepbejárás következik is a napokban, ha ma lepötyögtet húsz oldalt, míg Manning és Scarborough azokkal a komputerlemezekkel vacakol, és tíz napon keresztül megbirkózik még napi néhány oldallal, aztán bezárkózik egy-két üveg Popov vodkával, citrommal és egy csomó Snappy Tom koktélkeverékkel, akkor pár nap alatt végezhet a fönnmaradó résszel. Most már akár álmában is írhatta volna az Áldoztató regényeket, s mégis azon kapta magát, hogy egyre többet ad ki belőlük más profi íróknak, akiknek jól jön egy kis pluszpénz, és készek félretenni egy-két hétvégére egyéb munkáikat, hogy kipréseljenek magukból némi izgalmasan férfias erőszakot. Hogy nem szégyelli magát Lou Hilton! Lou jó író volt, és az általa legyártott kötetekben éppúgy izzott a tekintély, és éppoly szaftosak voltak, mintha maga az öreg tűzmadár csinálta volna őket. Csakhogy emellett Lou eléggé lusta Írónak bizonyult.

MacKenzie ismét belekortyolt a keverékbe, élvezve a szesz csiklandozását az erőspaprika csípése után, aztán nekiesett a billentyűzetnek, hogy kiszabadítsa hősét a nicaraguai őserdőből. Szomorúan megindító résznél tartott éppen. Hogy kibírja a hosszú menetelést, Harry Diggs kénytelen volt megválni egyik kedvenc fegyverétől, egy Peacemaker puskától MacKenzie magában mosolyogva írta le a megrázóan férfias jelenetet, amikor egy harcosnak ott kell hagynia a legmegbízhatóbb társát. Hát igen, az olvasók körében szem nem marad szárazon.

MacKenzie megpihent egy pillanatra, és újból a pohara után nyúlt. Már a fejezet vége felé járt, és erőre volt szüksége, hogy a következő elejéből is megírjon pár oldalt, mielőtt valami ebédszünetet tartana. A mindennapi írás gyakorlatában hamar rájött, hogy föl kell töltenie a pumpát, ha prózai egyszerűséggel akarja megnyitni a következő fejezetet. Akár még egy jelenet higgadt hangvételű bevezetése is kényesen nehéz feladat volt. MacKenzie megtanult úgy könyveket írni. ahogy a láncdohányos szívja a cigarettáit. Rögtön a csikkről gyújt rá a másikra, nem kel föl abból a nyavalyás székből, amíg ki nem süti a következő sztori lényegét. Hemingway szabályának változata volt ez: hagyni egy kis vizet a kútban, hogy másnap könnyebben kezdődjék a munka! így tartotta távol műhelyétől minden irodalmár legfőbb rémét, az alkotói csőd szörnyű érzését.

Megitta a Bloody Mary utolsó csöppjét is, és a monitorra vigyorgott. Lehet, hogy ezzel kétségbeesésbe hajszolná a Névtelen Alkoholistákat, de kölcsönvette és a saját céljainak megfelelően átalakította jelszavukat: „Egyszerre csak egy napig” - „Egyszerre csak egy szót!”

Harry Diggs rendületlenül tört előre a fejezet vége felé: éppen egy óriáskígyót trancsírozott föl kicsorbult svájci katonai bicskájával, amikor odalentről meghallotta a zajt. Nem volt valami hangos lárma, de a füle még jó lévén fölismerte, hogy a hátsó ajtó kinyílik, majd becsukódik. Különös, mert Scarborough és csöcsös hadnagy elindult a repülőtérre, még mielőtt beült volna a gépbe, és egy jó óráig nem esedékes a visszaérkezésük. Talán valami elromlott odalent.

MacKenzie beütötte az F-10-es billentyűt, mivel olyan programot használt, amelyhez ez kellett, hogy ne törlődjenek az utolsó bekezdések. Kikapcsolta a gépet, és nekivágott a lépcsőnek, hogy körülkémleljen a földszinten. Megnézte a hátsó ajtót. Be van zárva. Kinézett a kocsifeljáróra. Manning bérelt kocsija még nem ért vissza.

Csak a képzelet játéka lehetett, gondolta magában. De ha már úgyis lejött, éppenséggel tölthet még egy italt is magának. De nyomban el is vetette a gondolatot. Egy kis vodka vagy sör ciripelése az agyában megolajozta írói gépezetének dugattyúit, túl soktól viszont besültek rendszerint. Azokon a napokon hagyott föl teljesen az ivással, amikor túl részeg vagy másnapos volt ahhoz, hogy az IBM mellé telepedjen és írjon. Ám mivel ma semmi kedve sem volt száraz napot kezdeni, vasszigorral kordában tartotta a dolgot. Helyette töltött egy csésze kávét, és elindult vissza az emeletre, hogy végezzen azzal a kígyószörnyeteggel.

Amint belépett a dolgozószobájába, nyomban megpillantotta a karosszékében ülő férfit. Az illető alpakaöltönyt és rövidre nyírt frizurát viselt. Szemöldökén ragtapasz, himlőhelyei vörös pöttyekként virítottak halványuló barna arcbőrén. Legfőbb jellemvonása viszont a kezében tartott H-K automata pisztolyban rejlett. A H-K volt talán a megvásárolható legkitűnőbb marokfegyver. Hatékony, pontos, megbízható és nagyon-nagyon halálos egy gyakorlott lövész kezében. A pillanatnyi sokk után MacKenzie a látogató szemébe nézett, és valami nyugtalanítóbbat is meglátott benne, mint amilyen egy pompás fegyvert markoló mesterlövész lehetett.

Egy hivatásos gyilkost látott, aki őszintén élvezi a munkáját.

- Jó napot. Maga bizonyára Eric MacKenzie kapitány. - A férfi kissé megfeszítette a vállát selyemkabátja alatt. MacKenzie látta a dagadozó izmok könnyed játékát: ez az alak biztosan rendszeresen edz.

- Mi az ördögöt keres a házamban? Akarja, hogy hívjam a rendőrséget, vagy saját lábúlag penderítsem ki innen? - MacKenzie üvöltött. A betolakodó iránti haragja felülmúlta veszélyérzetét.

- Épp most olvastam bele egy kicsit ebbe a remekművébe - mondta a férfi, megkopogtatva a számítógépet. - Jópofa. Ó, különben hozzátettem egy sort, ami éppen eszembe jutott: „A kígyó megfojtotta az Áldoztatót, és egészben lenyelte őt.” Nos, magának tetszik, MacKenzie? Nekem igen.

MacKenzie már-már rávetette magát, de a másik intőn ráemelte a pisztolyt.

- Hé, apafej! Vak maga? Ezzel a szép kis szerszám-, mai könnyen a gerincére tűzhetem az inggombját. És ne is remélje, hogy nem tudnék vagy nem akarnék magára lőni!

- A pokolba is! Attól a mocskos kormánytól van, ugye? A CIA-től, fogadni mernék. Azok a seggfejek. Mégis igazam volt. Valóban találtunk ott valamit. Az a farmházügy… a tyúkszemére léptünk valami nagy-kutyáknak, ugye?

- Ide figyeljen Mr. Szerző, nem azért jöttem ide, hogy bármit is megmagyarázzak. Azért vagyok itt, hogy elvégezzek egy munkát, és ha kegyeskedik segíteni, magát esetleg nem nyeli le az a kígyó. - A látogató fölkelt a karosszékből. - A dossziékat, MacKenzie. A Kék könyv papírokat, amiket olyan ostobán magánál tartott. Hol vannak?

Tehát erről van szó. A dokumentumokról. A nagy szörnyetegnek rátapintottak egy idegszálára, és sokkal gyorsabban reagált, mint MacKenzie gondolta volna.

- Ezek szerint még több helyes információ, további problémás címek is vannak a jegyzeteimben, mi? - MacKenzie hanyagul tett egy-két lépést előre.

- Az nem a maga dolga, ember. Tehát halljam, hol vannak azok a dossziék?

- Azokban az öreg szekrényekben, haver. Bal oldalról a másodikban. Mondja, miért nem ebédelünk meg együtt, s én majd elküldöm őket magának postán, he?

Az ember a jelzett szekrények felé nézett, és az író tisztában volt vele, hogy sohasem fejezheti be a nagy sztorit, ha nagyon gyorsan nem csinál valamit. Fölülkerekedett benne az indulat, és a forró kávét egyenesen a fickó képébe löttyintette.

A férfi fölüvöltött, és elsütötte a pisztolyt, de MacKenzie már félreugrott előle, lehajolt, és teljes súlyával a szembenálló deréktájának ugrott. Az ütés ereje a komputerállványnak lökte a másikat, csuklója az IBM peremének ütődött, és a pisztoly lehullott a szőnyegre.

MacKenzie kemény horogütést mért a betolakodó képébe, mielőtt annak kidolgozottabb ereje fölülkerekedett volna. Kinyújtotta a lábát, és erősen meglökte a kapitányt. A nagy termetű ember megtántorodott és elesett. Előtte azonban két marokra fogta a selyemzakót, és magával rántotta támadóját a padlóra.

Hengerbucskáztak egyet-kettőt, közben kemény ökölcsapásokat mérve egymás képébe és törzsére. Egy pillanatra MacKenzie kerekedett fölül, és húsos markát a férfi torkára szorította. Amint ujjai megfeszültek, azt hitte, hogy már ő a helyzet ura. De akkor az acélkemény inak munkához láttak. MacKenzie átrepült a másik fölött, és úgy landolt a szőnyegen, mint egy kiütött bokszoló. A hívatlan vendég egy pillanatra sem állt meg többet. Máris továbbgördült a szőnyegen, és a fegyver után kapott.

MacKenzie elkapta, és kétségbeesetten rángatta a lábát. De kapott az arcába egy kemény rúgást, és ellenfele máris talpon volt. Közben fölkapta a pisztolyt, és a kapitány mellére szegezte.

MacKenzie nehézkesen föltápászkodott, és a megadás jeléül fölemelte a kezét.

- Huh! Kemény csata volt, fiú. Maga a győztes és a bajnok. -Kimerültén köhögni kezdett. - De nem engedhettem útjára egy kis tusakodás nélkül, nem igaz?

A férfi arcán tűzvörösen izzottak a himlőhelyek, amint fölegyenesedett.

- Ezt nézze meg, Mr. Szerző! - Ezzel megfordult, és egy golyót röpített az IBM-be, majd egy másikat a kazetta tartóba.

Ez jobban fájt, mint bármilyen ütés.

- Rohadék! Egy egész regény van benne! És nincs róla másodpéldányom.

A komputerből tüzes szikrák pattogtak elő. A lövöldöző megpördült a tengelye körül, kabátja szárnya föllibbent a gyors mozdulattól.

- Vagy úgy, Mr. Szerző! Nos akkor, hadd foglalkozzam egy kicsit azzal az akadékoskodó szoftverjével is.

Ezzel belelőtt MacKenzie törzsébe.

A becsapódó lövedék másfél lépéssel hátrataszította a kapitányt. Úgy érezte, mintha valaki derékon kettéhasította volna egy fejszével. Döngve a padlóra zuhant. Ömlött belőle a vér. Feketeség ereszkedett a tudatára, mint valami végzetes, sötét esőfelhő.

Mikor magához tért, tudatára ébredt, hogy vért köpköd. Mély, szaggatott köhögés tört rá, és megfordult vele a világ. Fiókok csattogását és szétszóródó papírok zizegését hallotta. Nagy keservesen félrefordította a fejét, és meglátta, amint a selyemöltönyös alak kihajigálja a szekrények… minden szekrény tartalmát, és a szoba közepén kupacba hányja a papírokat.

- Nee… - hörögte MacKenzie - … állj! Megpróbált előrekúszni, de a fájdalom beléfojtott minden mozdulatot.

- Ó, hát te még mindig élsz? - szólalt meg a betörő, egy utolsó köteget lökve a terjedelmes papírhalom tetejére. - Nagyon jó. Legalább tanúja leszel egy kis pirománia-bemutatónak. - Körülnézett, és meglátta a kávézóasztalon álló nagyméretű öngyújtót. Fölemelte, elcsavarta fejrészének bajonettzárját, és a gyújtófolyadékot a papírhegyre csorgatta. - Egy kis kóstoló a pokolból, seggfej úr!

Zsebéből előhúzott egy levél gyufát. Egyet letört és meggyújtotta, majd a többit is lángra lobbantotta vele.

Nevetve dobta a lángoló fáklyát a kusza papírhalomra. A szétcsurgott folyadék zúgva föllobbant, hőhullámot és dühöngő lángokat lökve a magasba.

MacKenzie fájdalmáról megfeledkezve, iszonyattal nézte az elharapózó tűzvészt.

A férfi előlépett a frissen rakott szörnyű máglya mögül.

- Hát így állunk. Ez majd gondoskodik azokról a dossziékról. Most pedig rólad is gondoskodunk.

Célzásra emelte a pisztolyt. MacKenzie rémülten gondolta: - Jézus Krisztus! Végül is hiba volt lemondani arról a Bloody Maryről.

Az öltönyös alak egy golyót röpített a kapitány széles mellkasának közepébe.

Mielőtt újból elveszítette eszméletét, MacKenzie még meghallotta az emeleti tűzjelző riasztókészülék sikoltását.